Wehner Tibor művészettörténész nyitotta meg Buhály József kiállítását Nyíregyházán

"Buhály József a közelmúlt éveiben festett, rajzolt alkotásai formailag, technikailag, és tartalmilag is harmonikusan kapcsolódnak az életmű alapozó időszakában megszületett művekhez"  mondta el Wehner Tibor művészettörténész, aki Buhály József, a Szentendrei Régi Művésztelep festőművészének Melankólia és derű című kiállítását nyitotta meg október 18-án, a Nyíregyházi Városi Galériában. Alább az elmondott szöveget közöljük.

 

"Egy harminc éve megjelent, Palágyi Béla által jegyzett, a hírlapírónak a Buhály József festőművész műtermében tett látogatását dokumentáló szolnoki napilap-cikkben olvasható:

 

Nézem Buhály József festőművész szitanyomatait, és a megszokott régi kapaszkodók nélkül is tudom, hová szól a képi invitálás. Egy fekete nagykendős öregasszony távoli sziluettje, néhány elfeledett használati tárgy megidézése, az égetett-barna sár neheze, fölötte egy aranyló űr hívogató tárulkozása a végtelenre: kristálytiszta beszéd. Én gondolom, ő mondja:

– Születhetett volna másutt e kép alkotója, mint az Alföldön? Másképp kérdem: a francia Riviéra impresszionista fénytobzódásában vajon eszébe jutott volna-e egy festőnek, hogy ne a szivárvány színeibe mártsa az ecsetjét? Ugye, hogy nem! Ezért születtem én Nyírtasson, és azért festek ilyet, mert Nyírtasson születtem.”

 

E rövid vallomással tulajdonképpen kulcsot kaptunk a Buhály-életműhöz, amelyről az idézett beszélgetésben tovább mesél művész: a főiskolai évekről, a mestereiről, Szentiványi Lajosról és Kokas Ignácról, a moszkvai ösztöndíjról, Szentendréről és a szentendrei Régi Művésztelepről, Barcsay mester elismeréséről, a nagy festő-idea Rembrandt képeivel való találkozásáról, és a németalföldi mester képei befogadása során átélt, már-már megsemmisítő hatású élményről. 

 

Mint e hírlapi cikk rövid részletéből is lemérhető, az életutat, a festő-pályát, a festői törekvéseket megalapozó tényező, hogy Buhály József Magyarország egyik legelmaradottabb vidékén, paraszti környezetben, a Nyírség egyik kis településén, Nyírtasson, ezen a Nyíregyháza és Záhony között elterülő tájban fekvő községben született és nőtt fel: az itt megélt élmények, az itt rögződött emlékek nagyon mélyen nyomot hagytak világképében és alkotói szemléletét napjainkig kísérik. A családi indíttatás, a (szegény)paraszti kultúra, a földműveléssel való erős kapcsolat meghatározta pályaválasztását: itt, Nyíregyházán kertészeti technikumot végzett, de már a középfokú tanulmányai során felfigyeltek tanárai rajzkészségére, művészeti vonzódására is. A szabadiskolai stúdiumokat követően 1971 és 1977 között sikerrel elvégezte a budapesti főiskolai tanulmányait, amelyek után, az ugyancsak fontos moszkvai ösztöndíjas periódussal a háta mögött 1979-ben a szentendrei Régi Művésztelepen berendezte műtermét – negyven esztendő elmúltával itt dolgozik napjainkban is –, és megkezdhette festői életműve felépítését. 

 

A négy évtizedes festői-grafikusi termést az életút, a pálya állomásaival, a történésekkel, a fordulatokkal összevetve, illetve ezekkel egységben szemlélve számos következtetést vonhatunk meg. A Buhály-piktúra megszületésének helye és ideje az ezredforduló előtti és utáni európai, közép-európai, magyarországi évtizedek: vagyis életútját és művész-pályáját, művészi munkásságát – mint kortársaiét is – az 1989-1990-es ún. rendszerváltás osztja két, egymástól számos jellegzetességében gyökeresen más, és számos vonatkozásában és vonásában azonos jellemzőkkel felruházott szakaszra. A művészi felkészülés, a pályakezdés, majd a művészi kibontakozás időszaka 1989-1990-ben zárul le a megosztott Európa, a Moszkva fennhatósága alatt a szocializmus rendszerét építő Magyarországon, e látszat-díszletekkel és hazugság-kulisszákkal terhelt közegben, míg a festői életmű kiteljesítésének színtere 1990 után, napjainkig egy független, az európai közösséghez csatlakozott, Nyugat és Kelet között bizonytalanul lavírozó, a kapitalizmus gazdasági viszonyainak kiszolgáltatott, hol mély válságok hullámaiban vergődő, hol kérészéletű fellendüléseket megélő, súlyos belpolitikai csatározások és összecsapások által sújtott ország. Ez a korszak-kettéosztottság, a diktatórikust felváltó demokratikus társadalmi berendezkedés végső soron roppant élesnek minősíthető váltása, a művészetföldrajzi környezet jellegének alapvető megváltozása azonban alig-alig hagy nyomot – néhány program-mű megvalósulásán túl – a magyar művészetben. Nem érzékelhető Buhály József festészetében sem: az ún. rendszerváltás időszakára már kialakultak – az aktualitásoktól elzárkózó, a trendek követésétől független szemléletmódja által vezérelt – művészetének meghatározó jegyei: a művész kimunkálta stílusát. 

 

Az állandóság garanciájaként jelenvaló, töretlen, a nagyobb fordulatoktól megóvott festői munkálkodásának az 1970-es évek végétől rendkívül fontos, ámbár igencsak különös természetű tényezője: Szentendre és művészete, mint közvetlen alkotói környezet. 

 

Buhály József azon szentendrei művészek csapatához csatlakozott, akiket nem érintett meg a város lassan egy évszázados művészeti hagyománya, akik nem kapcsolódtak egyetlen, Szentendréhez kötődő, meghatározó stíluskezdeményezéshez sem, egyszóval aki azon művészek köreihez sorolható, akik megőrizték teljes „szentendrei autonomitásukat”. 

 

Buhály József művészetében távoli kapcsolatok, kapcsolódások azonban felfedezhetők. Egy-egy formai elemben, néhány motívumban, az elődök munkásságával teremtett, áttételes, mély kapcsolatban – így Barcsay Jenő, Miháltz Pál művészetének szellemiségére hivatkozhatunk – tetten érhető a Buhály József művészete kibontakozásához, életműve felépítéséhez megadatott színtér, a Szentendre és művészeti múltja és jelene közötti kontaktus, amely kapcsán azonban nem azt kell megállapítanunk, hogy ő szentendrei művész, hanem azt, hogy egy önálló arculatú, autonóm művész munkássága áll előttünk – amely történetesen Szentendrén született meg, és Szentendre művészetét is gazdagítja.

 

Miben rejlik eme autonomitás? A kérdésre a választ a kiváló művészeti író, a festő jó barátja, Hann Ferenc adta meg, aki egy 1997-ben írt tanulmányában Buhály József piktúráját a XX. század magyar festészeti törekvések fő áramainak fénytörésében vizsgálta: „Választhatta volna talán a vásárhelyi iskola hagyományait. Buhályt azonban soha nem érdekelte a zsánerfestészet. Sokkal inkább sorsformák érdekelték, a tünékeny idő, mely megőrizni, de roncsolni is képes; az idő, melyben az általa még ismert természetes paraszti életforma felszívódott, eltűnt, lassan emlékké vált. Nem akart elgyötört, szenvedő öreg arcokat, kerítésnek támaszkodó hajlott figurákat festeni, sem a naturalizmust az újrealizmussal összemosó alföldi festészet hámló falú, düledező tanyáit. Valaminek a lényegét akarta művészetébe átmenteni, nem a felszíni jegyeket. …. Buhály szimbolikus jeleket, rejtélyes formákat fedezett fel magának, s egy vissza-visszatérő figurát, melyet tetszése szerint helyez el a kompozícióban. Ez a figura egy idős parasztasszony, pontosabban annak absztrakciója. Nincs arca … csak egy csuklyaszerű ruha, vagy berlinerkendő jelzi a figurát. Az alak előredől, a drapérián puha fények csillannak meg. Ez a sorshordozó, különféle szituációkban helyezkedő alak, más és más megjelenésmódban ott van a századvég számos magyar mesterénél.” 

 

Buhály József a közelmúlt éveiben festett, rajzolt alkotásai formailag, technikailag, és tartalmilag is harmonikusan kapcsolódnak az életmű alapozó időszakában megszületett művekhez. Porfestékkel, plextollal farostlemezre és kartonra festett, akvarellel, színes ceruzával és zsírkrétával, olajpasztellel papírra rögzített, gyakran a különböző technikákat egyszerre, együttesen alkalmazó kompozícióinak tradicionális sorát gyakran bontja meg egy-egy triptichon – hármaskép –, vagy tondó – szabályos kör alakú képsík –, vagy rendhagyó, ovális képmező, s amelyeket mindig különleges, különös igényességgel kiválasztott, klasszikus művekhez illő keretbe foglal a művész. Az anyagok és a technikák váltakozása, illetve vegyes technikává egyesítése egyszersmind azt a gazdag kifejezési lehetőség-világot is megteremti a művésznek, amelyben a színnek és a megjelenített motívumnak, a festőiségnek és a rajzosságnak azonos szerepe, egyenlő súlyú megszólalási esélye van. Ezáltal foglalhatja különleges egységbe a szürreális árnyaltságú, és a konstruktív képépítő elemeket is hordozó, mondandóját szimbolikus-metaforikus kifejezésekké érlelő festői futamokra, és hallatlan aprólékos kidolgozású, színes grafikai tükröztetésekre alapozott kompozícióit. Azokat a kompozícióit, melyeket éppúgy minősíthetünk valósághűnek, természetelvűnek, és bizonyos esetekben szürreálisnak vagy expresszívnek, máskor meg elvontnak, absztraktnak, amelyeken azonos súllyal jelenhetnek meg a konkrét alakok és pontosan beazonosítható környezeti elemek, valamint a figuráción túli motívumok is. Mindezen motívumok egy sejtelmes, derengő, átszüremlésekkel és elfojtottságokkal terhes, finom átmenetekkel modellált kolorit révén öltenek testet, amelyeknek kivilágosodásait és elsötétüléseit, feloldódásait és kiemeléseit, elenyészéseit és kikristályosodásait a bizonyosságok és kétségek, a felismerések és a megismerhetetlenségek ambivalenciái vezérlik. Sokszor eldönthetetlen – és talán ez a kétség teremti meg a Buhály-képek izzó feszültségét – hogy valóságos, vagy valóságon túli látvány tárul elénk egy-egy mű elégikus-látomásos megjelenítése által.

 

A mély emocionális töltést tolmácsoló, sejtelmes-borongós színvilágra, a balladisztikus jellegű, súlyos motívumokra hivatkozva Buhály József karakteresen egyéni hangúvá és atmoszferikus sugárzásúvá érlelt művészetét könnyen minősíthetnénk szomorúnak, lehangoltnak, pesszimizmussal átitatottnak, holott művei inkább a lelki egyensúlyt kereső, a létezés titkaival és dilemmáival viaskodó, a válaszokat a megnyugvásban, a megbékélésben, a szemlélődésben, a csendes meditációban, a melankolikus derűben kereső és meglelő összegzések. Aligha vonható kétségbe, mennyire jelenvalóságunkat tükröztető, milyen hiteles művészet ez. Mi mást is kívánhatnánk Buhály Józsefnek, amikor a hetvenedik életévén túl is változatlan aktivitással dolgozva, új műveket felsorakoztató kiállítással tér vissza az útra indító tájra: további, töretlen alkotókedvet, újabb és újabb, rejtélyesen szép képeket."

 

(Elhangzott 2018. október 18-án, a nyíregyházi Városi Galériában, Buhály József festőművész kiállításának megnyitóján.) 

  • Életműdíj Dávid Gyulának

    Sántha Attila írót, nyelvészt és Dávid Gyula irodalomtörténészt, egykori 1956-os politikai elítéltet díjazta Kolozsváron a Romániai Magyar Demokrata Szövetség, valamint a szövetség által létrehozott Communitas és a Kós Károly Akadémia Alapítvány. Az elismeréseket harmadik alkalommal adták át a magyar nyelv[…]

  • Átadták a makói levéltérat

    Átadták november 14-én az új makói levéltárat, az egykori polgármesteri villát és a hozzákapcsolódó épületeket 150 millió forintból alakították át és bővítették. A jövőben Makó és a környező 16 település iratanyaga mellett az egykori Csanád vármegye dokumentumait is az új[…]

  • Kitüntették anyanyelvünk ápolóit

    Átadták az Anyanyelvápolók Szövetségének 2018-as díjait a magyar nyelv napján, november 13-án Budapesten. Matula Ágnes nyugalmazott televíziós szerkesztő, műsorvezető Arany Kazinczy-díjat vehetett át, a Lőrincze-díjat H. Tóth Tibor nyelvész, egyetemi docens kapta, Deme László-ösztöndíjjal Veszelszki Ágnes nyelvészt, egyetemi docenst tüntették[…]





Oldaltérkép | Impresszum | ©2018 Magyar Alkotóművészeti Közhasznú Nonprofit Kft.